Hosszabbítás, angol Biblia, természet - állatkák

Itt vagyok ismét…

Hol is kezdjem? Tudom, talán az elején, de nincs ennek eleje. Na azért mégis muszáj lesz valahol.
Szóval Anselm (az ugandai srác House Teamből, már említettem nektek, majd vissza is térek erre, hogy minek kapcsán) megy el 2 nap múlva… Nagyon gyorsan telik itt az idő! Az elmúlt időszakban megint mentek és menni is fognak páran (hát ugye lejár nekem is egyszer az időm, mint mindenkinek itt Lee Abbeyben, ugyanis senkinek sem tart örökké az itt léte, de ezzel persze számolunk). Őt említettem nektek a havazás kapcsán is (életében most látott először, pedig van már vagy 30 év körül) és a falevelek lehullása kapcsán is. Még szerencsére elmenetele előtt meg tudta érni azt is, hogy mi történik azután, miután lehullanak a levelek. Tehát nem marad örökké kopasz. Meg is mutattam neki (talán nem figyelte előtte), közelről, hogy hogyan bújnak ki a gallyakból az új levelecskék, és meséltem, hogy majd nőnek olyan nagyra, mint amik lehullottak. :) Csak nézte, nézte őket, mosolygott egyet és talán úgy tűnt most már érti, és el tudja képzelni, hogy mi lesz ezután. Hát ezt a folyamatot is megtapasztalhatta itt! :) Ahogy ebből a kis történetből is kiderül, mindenkinek egy hatalmas ajándék ez az itt lét. És nem csak a természet (itteni környezet) csodálatosságában és különlegességében rejlik ez (mert lehet, valakinek nem újdonság), de mindannyiunk számára Isten elkészített itt rendkívül sok különböző dolgot, amiket sokszor észre sem veszünk, esetleg csak utólag visszanézve, vagy jobban belegondolva, keresve azt.
Ehhez kapcsolódóan kell megosztanom még veletek valami nagyon fontosat, ami talán meglepetés, talán nem (mert esetleg már sejtettétek, vagy érzékeltetek valamit belőle) és talán szomorúak lesztek néhányan, talán nem, talán örültök majd neki, talán nem… Nem tudom, ki hogy fogadja majd, de mindenképp szeretném megértetni veletek, és leírni, min is mentem keresztül az utóbbi pár hónapban.
Szóval adott a lehetőség minden community tag számára, hogy hosszabbítson (a maximum az egy év, a minimum meg akár 1 hónap, 2 hónap…) a nagy hír pedig, hogy kihasználva ezt a lehetőséget meghosszabbítom az itt létem (1 teljes évvel – 2012 júniusáig). Tudom, az elején úgy jöttem ki, hogy csak 1 év (ami gyakorlatilag 9 hónapnak indult). (Akik mondták, hiányozni fogsz, mondtam ennyit kibírtok nélkülem, talán… :) ) De azt is tudjuk mindannyian, hogy Isten tervei kifürkészhetetlenek. Nagyon sokat imádkoztam és tényleg Istentől akartam elkérni, mi legyen a lépés, döntés, mert semmi képen nem akartam önző lenni, sem azt, hogy csak „lazsálni” maradjak itt. (Egyébként sem az, napi 8 óra munka, ha nem jóval több néha… de bölcsen szerettem volna meghozni a döntést.)
Végül sokminden (beszélgetés, igék, érzések, ész érvek…) arra utalt, hogy maradnom kell. Elsősorban láttam nagyon sok lehetőséget, amit ki tudok használni, tudok még többet épülni, szolgálni, tapasztalni… Láttam, hogy Istennek van/lehet még terve itt. Aztán azt is tudom, hogy felelősséggel jár, egyre nagyobb feladatokat bíznak rám, egyre több mindenben kell benne lenni, ahogy egyre tapasztaltabb az ember és persze rengeteget tanul, lát az ember ezeken keresztül is. Most, hogy már a nyelv sem jelent akkora gondot, nem nagyon akadályoz már sem kapcsolatépítésben, tartásban, így emiatt is könnyebb még több dologban részt venni, amit korábban a nyelvvel kapcsolatos aggodalmaim miatt nem tettem.
Természetesen bennem van, hogy főleg a nyarat mindig is nagyon vártam és szerettem (főleg egyik legnagyobb időtöltésem a kajakozás miatt is, itt nem valószínű, hogy ebben részem lehet), így a minden évben várva várt evezős tábor és egyéb táborok. Na meg csak együtt lenni a családdal, barátokkal, rokonokkal, gyülekezettel, ismerősökkel… De azt is tudom, hogy ilyen lehetőségem nem sok lesz az életben, és azt érzem, még egy kicsit most itt van a helyem. Azt hiszem erről most ennyi volt bennem.
Kicsit más téma: Múlt héten voltam vásárolni kicsit Barnstaple-be, és képzeljétek (6 hónap után) lett saját angol Bibliám! :) Nekem nagyon teszik, kis helyes! Remélem, sok hasznát is fogom venni, és ezáltal is sokat tanulni (a Bibliáról és a nyelvről is). És ami érdekessége (ez volt a tervemben is, hogy mindenképp ilyet szeretnék, ha egyszer lesz), az újszövetségben, amiket Jézus mondd, az mind piros betűvel van írva. :) Nekem ez nagyon tetszik benne.
Íme, itt egy-két kép róla:

Ma átsétáltam Lyntonba, mert készítettem Friedának sütit, holnap lesz a szülinapja… Menet közben találkoztam megint kis kecskékkel (bár szerintem ezek nagyon gyorsan nőnek, mert már nem is olyan kicsik) és igaz, hogy félnek tőlünk (legalábbis túl közel nem engednek magukhoz), az egyiket mégis sikerült kicsit megsimogatnom :) Na és előjöttek valahonnan a vadlovak is (gondolom a jó időnek köszönhetően), úgyhogy menet közben őket is láttam, nagyon szépek voltak!
Az állatoknál maradva kicsit: Valamelyik nap nem volt kedvünk Friedával semmihez, olyan kicsit nyomott hangulatunk volt (nem tudjuk mitől), csak vacsoránál egymás mellé ültünk és szóba került, hogy semmihez nincs kedvünk, de kéne csinálni valamit… Kinéztünk az ablakon és megláttuk a báránykákat (ezek már kicsit öregebbek, mint amikről múltkor mutattam képet), így hát fogtuk magunkat és kisétáltunk oda (nem kellett sokat menni). Közel voltak a kerítéshez és nagyon sok együtt. Érdekes is volt, mert mindig 2-3masával (akik egyszerre 1 anyához tartoznak) úgy szoktak lenni együtt, az anyjukkal, de most együtt volt a sok kicsi, és játszadoztak, futkároztak, ugrándoztak. Nem tudom elhiszitek-e, vagy el tudjátok-e képzelni, de úgy ugrálnak, mint a kenguruk vagy nem is tudom mihez lehet hasonlítani. Némelyiknek pedig olyan feje van, mint a csacsinak, mások pedig úgy néznek ki a fűben feküdve mint a nyuszik. :) De mégis bárányok. :)
Nem is tudom nektek igazán leírni milyen élmény volt látni őket együtt. Ja, és a kerítés mellett olyan volt, mintha versenyt futottak volna! :) Elég vicces volt! Csak ültük a fűben a kerítés mellett és csak mosolyogtunk, néztük őket, milyen kis édesek!

A környékben lévő különböző sárga/narancssárga színárnyalatú és formájú nárciszokra nap, mint nap rácsodálkozom. Fantasztikus az illatuk is! :) Ezekről már néhány képet mutattam is a múltkor.

A gyönyörű időnek köszönhetően én is egyre többet mozdulok ki, ha csak időm engedi. Így futni szoktam mostanában (igaz, nem minden nap, és nehéz is megszokni ezeket a terepviszonyokat újra – értem itt a sok lejtőt és emelkedőt), ami jót tesz, még ha fáradt is vagyok munka után, a friss levegő, meg az intenzív mozgás sokszor hiányzik, így kellemes fáradtságot érzek utána, de mégis kicsit felüdülve, szellemileg felfrissülve folytatom a napot.

Megint sikerült talán mindent összeszedni, amiről írni akartam nektek, remélem ismét megtudtatok még többet rólam és az itteni eseményekből.

Tündéri Lee Abbey báránykák

A tegnapi beszámolómban szinte csak a misszióról írtam, aztán a Lee Abbey élet újdonságairól meg be sem számoltam. Kb. 2-3 hete folyamatosan születnek báránykák! :) Nagyon izgalmas látni őket, és nagy élmény. Persze közelről még nem nagyon, ki vannak engedve a szabadba, mármint egy elkerített füves területre, és messze vannak a kerítéstől, de így is érdekes látni őket, már nem csak a „nagy fehér pontokat”, hanem mellettük kicsiket is fel lehet fedezni! Nagyon kis cukik! :)
Írtam megjegyzésben válaszolva Keri kérdésére, hogy milyen az idő. Hát úgy is indult, ahogy írtam, reggel még szakadt az eső, de már délre gyönyörű napsütésesre váltott át, mintha nem is esett volna (úgy csinált legalábbis), szóval még most is sütött a nap, munka után, így tettem egy sétát. Több elkerített terület van, és találtam egy olyat, ahol a báránykák közel voltak a kerítéshez, így sikerült néhány fotót készítenem róluk. Aztán össze futottam visszafele jövet az egyik Estate Team taggal (Mel) és ő mondta, hogy akiket le tudtam fényképezni, talán épp ma születtek, mert a köldökzsinórjuk (vagy mijük van) ott lógott még, meg látszott a járásukon is, hogy még kicsit esetlenkedve megy nekik. Szóval kivételes alkalom volt, mármint hogy ennyire picit, és frissen lehetett őket látni! :) Aztán Mel mondta is, hogy ilyenkor még nem olyan szépek, majd ha nőnek, meg „híznak” és a szőrük is megnő, szebbek, még aranyosabbak lesznek. Azért a messziekről is csináltam néhány képet, azokon látszik, hogy tényleg „pofásabbak” :) Szóval a közeliek egyértelműen a nem rég születtek, a többi meg már több napos-hetes is lehet. Hát nézegessetek!

Néhány kép az itteni nárciszokról, minden nap gyönyörködöm azokban is, szépen virítanak a nárciszcsokrok a zöld fű közt.

Ez pedig a community garden – az új (már nem is annyira új), szóval a mostani szobámnak az ablakából lehet ezt látni, nagyon kis takaros. (Talán erről csak meséltem, képet még nem mutattam.)

Még a Lee Abbey állatkákra visszatérve egy kicsit. Nagyon-nagyon sok bárányka várható, szóval lesznek még, és gondolom még közelebb is jönnek majd, tehát valószínű majd várhatóak még fotók is, de nem tudom mikor. Még ami érdekes, nem csak báránykák születnek, hanem lassan bocik is! :) Az lesz még izgalmas! Szóval igen, ilyen téren is beindult a tavasz itt! :)

Egy nagyon szuper misszió után :)

Kedveseim!
Ismét itt vagyok, és ahogy ígértem is, írok a misszióról.
Hát azt kell mondjam, nagyon-nagyon jól éreztem magam, és mindenféle félelmem, aggodalmam és kétségem elszállt egyből, mikor megérkeztünk.
Rendkívül különleges és nagy élmény volt megtapasztalni azt, hogy már nem akadály a nyelv, hogy megismerjek másokat (angolokat), hogy kapcsolatot létesítsek, hogy akár mélyebb dolgokról is tudjak beszélgetni valakivel. (Azt hiszem egyre könnyedebben veszem ezt az akadály, és természetesen hála Istennek ezért, mert nélküle nem lennék sehol… Akkora csoda ez az egész, hogy néha még most sem fogom fel igazán, milyen folyamatban vagyok benne.)
Na kezdem az elején azért, hogy tudjátok ti is, mi zajlott.
Szóval kb. 3-4 órás kocsikázás után megérkeztünk egy nagyon takaros (rendezett és kis helyes) faluba (kb. 2000 lakosa van), aminek a neve Stanford in the Vale. Egyébként Oxfordtól nem messze helyezkedik el. Már maga a falucska látványa levett a lábamról, aztán találkoztunk a lelkésszel, ő is nagyon jó fejnek tűnt (egy 38-39 éves férfi), aztán be is igazolódott, hogy nem csak annak tűnt, az is! :) Na meg van 3 tündéri kislánya, velük is nagyon jóba lettünk. Aztán körbejártuk a templom környékét, mert minden helyszín, ahova mentünk, ott volt a közelben, sétálva el lehetett jutni, ráadásul kb. maximum 5 perc volt. A helyszínek: parókia, templom, általános iskola, village hall (ezt nem tudom rendesen lefordítani, ilyen művelődési ház szerű, de angolul jobban hangzik :))

A templomrol es a kornyekerol is 1-2 kep:

Aztán már jöttek is értünk a Host-ok, akiknél aludtunk. Igyekeztek egyesével elhelyezni bennünket, így én is külön voltam egy családnál. Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg! Tele lendülettel, mély hittel, szeretettel, kedvességgel. El is vittek aztán haza. Hát a szoba, amit kaptam… gyönyörű volt! :) Semmi extra, és szinte az egész fehér, vagy krém-színű, de nekem nagyon tetszett. Maga az egész ház nagyon szép volt.
Itt láthattok képeket a szobámról:

A beepitett szamitogep! :) Vicces... A szekrenyben talalhato, ha jol megnezitek.


A feleséget Ness-nek, a férjet John-nak, a fiúcskát Oli-nak és a leányzót pedig Megan-nak hívják. A családdal nem készült fénykép, de búcsúzáskor ott volt Oli és John, őket megtaláljátok ezen a képen:

A kisfiu, Oli, feher poloban, mellette balra egy kutyus, a kutyus mogott pedig az apuka, John

A lelkesz hazaspar - a feleseg, aki mosolyog felenk, tole jobbra a lelkesz (kar, hogy az arcat nem latjatok...)

A legkisebb leanyzoval - Abigel

Patrick - egy misszios csapattag

A legidosebb leanyzoval

Szóval aztán este házi csoportok voltak (összesen 3, így egy csoportba többen is voltunk a missziós csapatból – egyébként 10-en mentünk Lee Abbeyből). Az egyik család, akinél a házi csoport volt, meghívott bennünket vacsorára, így előbb mentünk, megvacsiztunk, aztán kezdődött a beszélgetés. Elvileg mi vezettük volna azt az alkalmat, de a mienk különlegesre sikeredett, egy evangélizációt akartak meghallgatni, így végül azt is lett. Indítottunk egy kis énekléssel, aztán azt hallgattuk meg. Azt hittem a végén beszélgetni is fogunk róla, de végül már 10 óra körül volt, szóval nem került rá sor, de talán nem is tervezték, ők majd a következő héten is tudnak róla beszélgetni (bár szerintem akkor lett volna jó, frissen). Kicsit megijedtem először, mert már fáradtak is voltunk, tehát nehezebb volt koncentrálni, na meg ugye ha csak halljuk, nem látjuk a beszélőt, nehezebb, de szerencsére sikerült egész sokmindent megérteni, mert szépen, érthetően beszélt (amit nem értettem, az az ismeretlen szavak-kifejezések miatt lehetett). Szóval végül ez sem jelentett nagy gondot. :)
Másnap péntek volt, akkor mentünk a helyi általános iskolába, ott énekeltünk a gyerekekkel, meg előadtunk 1-2 jelenetet, történetet. A gyerekek tündériek voltak, nagyon rendesek, úgy figyeltek, mint a kisangyalok, nagyon csöndben is voltak. (Úgy meglepődtem… ilyet otthon nem nagyon tapasztaltam, főleg ennyire piciknél nem – mert ugye itt 4-5 évesen kezdik az iskolát, tehát annyi idősek is voltak ott.) Először az egész missziós csapat adott elő, az egész suli előtt, majd 2 csoportra bomlottunk, az egyik fele a kisebb osztályokat járta végig, a másik pedig az idősebbekhez ment. Én a kisebbeknél voltam. Egy igeverset tanítottunk meg nekik játékosan, meg Punchinello - vagy a foltmanók (ha valakinek így ismerősebb) történetét meséltük el, végül beszélgettünk velük a történetről, na meg a tanulságáról és persze átültettük hogy melyik személy kit jelképez, és az ő életükben ez hogyan van jelen (az adott szituáció).
A legkisebbeknek pedig egy báránykás-pásztoros történetet játszottunk el, a szereplőkkel és plüss/játékállatokkal, aminek a lényege az volt, hogy a 100 bárányból 1 elveszik, akkor a pásztor azért is utána megy, nem mondja azt, hogy van neki elég. És hogy Istennek is éppen ennyire fontosak vagyunk, érdekli, hogy kivel-mi van, és törődik velünk, és ha elveszünk, utánunk jön! Ők is nagyon élvezték, nagyon kis cukik voltak. :)
Az iskolában készítettek néhány fényképet rólunk és a gyerekekről, ezt fel is rakták az iskola oldalára, ezeket itt nézhetitek meg:

http://www.stanford.oxon.sch.uk/mission.html

A délután-este folyamán pihenhettünk kicsit, mert nem nagyon volt konkrét tenni-tervezni való. Este a templomban a fiatalok csinálták a dicsőítést, azon vettünk részt, és közülünk az egyik lány beszélt Isten szeretetéről a Biblián és egyéb példákon keresztül. Nagyon jó volt ez is. Minden korosztályhoz szólóan beszélt és olyan téma, ami mindig aktuális és szerintem sosem meríthető ki teljesen.
Másnap délelőtt a gyülekezet által szervezett alkalom volt a gyerekeknek (nem csak a gyülekezeti, hanem a környékben élő gyerekek is szoktak erre jönni), itt is éneklést vezettünk nekik, végül csoportokban dolgoztak fel egy történetet, illetve kézműves foglalkozások voltak. Délután a tinédzsereknek vezetett a missziós csoport egy része játékos délutánt, mindenféle vicces, szórakoztató feladattal a Village Hall-ban, a másik része pedig azzal a néhány fiatallal beszélgetett (a templomban), akik a dicsőítést vezették előző este, Caleb segített nekik leginkább felvilágosítást adni, hogyan lehet dicsőítést vezetni, abban részt venni, mi a lényege, mire kell odafigyelni, ugyanakkor rendkívül jól kezelte azt a kérdést is, hogy mi volt az, amit jól csináltak. Tehát kiemelte, mi volt jó, és mi az amire építeni lehet, mi volt az, amire esetleg jobban oda kell figyelni. Egyébként egy nagyon-nagyon tehetséges és jó adottságokkal, tálentumokkal rendelkező kis csapat!
Este pedig mi adtunk egy Cabaret Evening –et a Village Hall-ban. Ezt is a missziós csapat szoltáltatta, ennek a programját már itthon összeállítottuk, és erre már gyakoroltunk is itthon, de a délután folyamán még a helyszínen is végig kellett próbálni. Ebben volt éneklés, pantomim, sketch – ami ilyen történet elmesélése csoportosan, 1 valaki mesél, a többiek hanggal ill. mutogatással teszik viccessé, de még látványosabbá, érthetőbbé az eseményeket. Illetve volt még bizonyságtétel is, interjú formában – a warden (Lee Abbey-ben a „főnök”) - David beszélgetett 2 community taggal.
Végül vasárnap volt egy istentisztelet. A gyülekezet egyébként egy tradícionális anglikán gyülekezet, így ennek fényében zajlott maga az istentisztelet is. Az igét a warden (David) hirdette, ill. az istentisztelet előtt volt egy fél órás dicsőítés, amit a missziós csapat vezetett, és csatlakoztak hozzánk azok a fiatalok, akik péntek este vezették azt. Majd egy jó kis ebéd után jöttünk haza.
Hát ennyi volt! :) Jó volt, szép volt, fárasztó volt, de megérte! Nagy megtiszteltetésnek, és kiváltságnak érzem továbbra is, hogy ott lehettem. Ismét egy hatalmas ajándékot kaptam Istentől, egyrészt, hogy megismerhettem új embereket, kaptam rengeteg szeretetet, és gyerekek között lehettem (ami már szinte fél éve hiányzott nagyon…)
Ja, igen, és jut eszembe a fél évről, MA vagyok itt FÉL ÉVE… hihetetlen, hogy szalad az idő! :)
Visszatérve még egy kicsit: a legjobb az egészben, hogy vagy 60-an jönnek a gyülekezetből májusban Lee Abbey-be, egy hétvégi konferenciára, úgyhogy újra találkozhatunk velük. Már nagyon várom! :) (Így még izgalmasabb, hogy már ismerek jó pár embert közülük.)

Mára itt a vége, fuss el véle…

Na és végre tudok a missziós csapatról is mutatni képet, íme itt láthatjátok:

Továbbra is jól érzem magam! :) … Holiday a szerelem városában (Párizs) és misszió

Sziasztok!

Tudom, tudom… megint vártatok jó néhány napot, mire megint jelentkeztem… sajnálom, és nem mentegetőzni akarok, de tényleg megint besűrűsödtek a dolgok, amik nem engedtek gép közelbe (legalábbis nem hosszú időre). De ígérem, megint igyekszem beszámolni mindenről, ami az elmúlt 2 hétben történt.
Az első egy hétben talán semmi kiemelkedően izgalmas nem történt, legalábbis most így nem ugrik be, de amennyire visszaemlékszem, csak annyi, hogy továbbra is énekelgetés – pantomimek és egyéb szolgálat van a programban… a normál munkaidőn kívül.

Múlt héten pedig Nórával és Rékával megjártuk Párizst! Az egész dolog egy nagy csoda volt… Egyáltalán az, hogy kijöttünk kb. egy havi zsebpénzünkből (a repülőjegy, szállás, kaja…) Ez tényleg Isten kezében volt, és Ő gondoskodott rólunk végig (előtte is, meg alatta is). Kezdődött a szálláskeresésnél: Utolsó pillanatig aggódtunk, hogy nem lesz hol aludnunk, mert nagyon drágák lettek volna a hostelek vagy egyéb szálláshelyek és próbáltunk keresgélni gyülekezeteket megkeresni vagy bármi, de semmi nem jött össze. Végül találtunk egy weboldalon keresztül egy francia lányt (aki persze beszél angolul) és nála aludhattunk 3 éjszakát (ingyen!!), mivel előtte jelezte, hogy pénteken már lesznek vendégei, így akkor nem tudunk ott aludni, foglaltunk 1 éjszakát 1 hostelben. Szóval végül ez is megoldódott.
Az utazás is kalandosan indult… El kellett ugye jutnunk Bristolba, mert onnan ment a repülő. Oda vonattal terveztük az utat, végül ingyen taxi lett belőle… Ugyanis épp, hogy 2 megállót jöttünk a vonattal, megállt és közölték, határozatlan ideig állni fog, mert baleset történt. A balesetet pedig birkák okozták (egy vonat elütött vagy 40 birkát…) Na mire eltakarították meg ilyesmi (nem tudom, konkrétan mi történt), de 3 órát kellett várnunk… már szóltunk a kalauznak, hogy ez így nem lesz jó, mert nekünk repülőjegyünk van és nem fogjuk elérni, de teljesen higgadtan kezelte az egészet, és mondta, hogy hív taxit, ha nem indulunk el 10 percen belül. Végül elindultunk, de pár megálló múlva leszállított, hogy odajön a taxi (ezt pedig a vonat társaság fizeti) és kivisznek egyenesen a reptérre (Bristolból még buszozni is kellett volna a reptérig). Szóval végül időben kiértünk, és minden rendben ment!


Furcsa volt, hogy Franciaországban mi tudtunk jobban angolul, nem mások… na meg végig olyan nyelvet hallgatni, amit egyáltalán nem értünk. Az emberkék is nagyon furcsák voltak… továbbra sem tudom megmondani valakiről csak kinézetre, hogy francia. Nem is tudom, hány tipikus franciát láttunk ott. Nagyon sok színes bőrű volt. Talán emiatt is kicsit ijesztő volt az egész légkör Párizsban. Egyedül biztosan nem utaznék oda…

Párizs pedig nagyon szép volt. Kicsit fenntartásaim voltak, mert ugye be volt harangozva, hogy milyen gyönyörű város, és amikor valamiről sok jót, meg ennyire pozitívat hallok, félek, hogy csalódok. Nem csalódtam! Nagyon szép! Minden nevezetességet sikerült meglátogatni, körbe járni azalatt a 3 teljes nap alatt, amit ott töltöttünk. Például a Nortre Dame-ot, Sacré Coeur – fehér templom – ide pl. estére jutottunk el, de nagy élmény volt így is – mindannyian tartottunk egy csendességet (egymástól távol ülve) és Isten jelenlétét közvetlen ismét sikerült megtapasztalnom… olyan jó volt tudni, érezni, hogy Isten nem csak otthon van jelen, hanem BÁRHOL, és MINDIG ott van velünk. Voltunk a Louvre múzeumban is, ahol sok híres festményt és szobrot láttunk (pl. Mona Lisa, Milanói Vénusz és hasonlók). A Louvre-val szemben van a Tüllériák kertje, ott is sétálgattunk, nagyon szép volt az is. A Szajna partján is jártunk (nem is egyszer), na az ottani sétálgatás alkalmával éreztem azt, hogy tényleg lehet ezt a szerelem városának nevezni… mármint el tudom képzelni, hogy egyszer valakivel ott időzünk egy kicsit…
Ezeken kívül még sok-sok hatalmas! épületet láttunk – én sokszor csak álltam előtte és csodáltam, milyen hatalmas és milyen szépek… nagy fantáziája lehetett a tervezőknek!
Na és persze az Eiffel torony sem maradhatott ki a látnivalók közül. Felmentünk a tetejére! Ez is óriási élmény volt, nagyon szép a kilátás onnan, és maga a torony is! Sosem voltam elragadtatva tőle (képeken és egyéb), nem gondoltam hogy „szép” lehet egy vasszerkezet… de mégis! Na meg maga az érzés, alatta állni, rajta sétálni, fent lenni a tetejében… És semmi képpen sem szerettük volna kihagyni a kivilágított torony látványát, így egyszer még éjszaka is visszamentünk (a Szajna egyik oldalán van a torony és mi a másik oldalán lévő térre mentünk át, onnan csodáltunk). Hát… az valami fantasztikus látvány volt… fénykép sem adja vissza, de szavakkal sem lehet elmagyarázni… ez az, amit meg kell tapasztalni, ott lenni, átélni, látni!
Ami az egész utazásban picit rossz volt (és most kicsit érezzük is a következményét), hogy nagyon hideg volt. Éjszaka is (a lánynál nem igazán volt fűtés) és nappal is. Bár hálásak voltunk nagyon az időért (a lány azt mondta, szerencsések vagyunk), mert végig ragyogó napsütés volt, csak kicsit szeles, meg a hőmérséklet alacsonyabb volt, mint számítottuk és hát nem nagyon vittünk meleg ruhát (azt hittük „Európa” – csak melegebb lesz, mint Angliában, legalább egy kicsit). Hát nem… De túléltük!
Anyagilag is csoda volt az egész! 1 nap vettünk metrójegyet, napit, és azt is olcsóbban sikerült, mint ahogy számoltuk, a vonatjegyek is valahogy olcsóbban jöttek ki, a múzeumba nem kellett belépőt fizetni, mert 25 éven aluli állampolgárok vagyunk. És hasonlók…
Az utunk visszafele is kicsit kalandosra sikerült… a repülő 1 órás késéssel indult, a vonatról többször át kellett szállni, mert nem közlekedett 2 állomás között, meg várnunk kellett háromnegyed órát a vonatra, majd Barnstaple-ben a buszra szintén annyit, de végül épségben hazaértünk. Szóval nagyon jó volt ez a kis kiruccanás és tudjuk, hogy nem is kis dolog, hogy eljuthattunk oda!  De azért jó volt visszaérkezni is! Már vártuk ezt is…

Rengeteg kép is készült, de az én gépemre még nem kerültek fel, így most sajnos nem tudom nektek megmutatni, de ígérem, feltöltöm, hogy ti is láthassátok!

Ami pedig az említett missziót illeti, csütörtökön megyünk. Nagyon várom is már, ugyanakkor izgulok is egy kicsit (ismét a nyelvtől tartva, bár egyre jobban magabiztosnak érzem magam ebben is, és egyre kevesebbet aggódom, de azért mindig ott van kicsit benne, hogy mégsem az anyanyelvem, hogy értenek meg majd mások, hogy tudom magam kifejezni…). Egy gyülekezethez, ill. iskolához megyünk, 4 napra, tehát vasárnap jövünk! Majd énekelni kell (dicsőítésben), beszélgetni-játszani a gyerekekkel, bizonyságot tenni, pantomimezni és hasonlók. Szóval izgalmas és tartalmas lesz (biztosan jól el leszünk fáradva ez után is, de ezzel jár, ha rendesen, lelkiismeretesen oda teszi magát az ember).